pionka

Könyvesblog

PION ISTVÁN – ÉLETUTAKAT CIPELEK MAGAMBAN

via: Könyvesblog: http://konyves.blog.hu/2013/04/11/pion_istvan_eletutakat_cipelek_magamban

pion-6139_.jpg

Fotó: Valuska Gábor

El lehet-e fogadni, hogy a Kacsameséket megszakítják? Milyen hangon szólnak bennünk a versek és el tudjuk-e dönteni, hogy kalapot látunk, vagy egy elefántot nyelt kígyót? Egyáltalán mekkora szelete látszik a családtörténetnek egy letkési ablakból? Pion Istvánnal Atlasz bírja című, a Helikon Kiadó gondozásában megjelent első kötetéről beszélgettünk.

Egy regény narrátora nemrégiben azzal szólított meg, hogy figyeljem, milyen hangon hallatszik bennem történet. És bár egy alighanem számtalanszor elsütött gegről van szó, attól fogva mégis markánsabb karaktert kaptak a szereplők. Tisztábban hallottam őket. Te fel tudod idézni, hogy egy-egy meghatározó olvasmányélményed milyen tónusban, milyen hanglejtéssel szólalt meg a fejedben?

Általában aktívan olvasok, vagyis az olvasmányaim azután is forognak az agyamban, hogy a könyvet, az újságot már letettem. A legelső és ebből a szempontból talán a legfontosabb emlékem Parti Nagy Grafitnesze, amit úgy, ahogy van, ronggyá olvastam. Konkrét hangot nem tudok már társítani hozzá, arra viszont jól emlékszem, hogy ez a könyv megszólalt nekem. A kötet versei aztán – partinagyos saját szövegek formájában – felszínre is jöttek, újjá is születtek. De pontos hangot legfeljebb a saját verseimhez tudok társítani. Úgy próbálok ugyanis írni, mintha beszélnék, arra törekszem, hogy a versek az élőszóhoz közeli tónusban szólaljanak meg. Kíváncsi vagyok, hogy ha beszélt, akkor neked milyen hangon tette ezt az Atlasz bírja.

Néhol suttogott, másutt begyorsult, de mindig tagoltan és precízen hangsúlyozva szólalt meg. Noha olykor azért üvöltés is keveredik ebbe a higgadt elbeszélésbe. A múltat kémlelő visszaemlékezőt ugyanis itt-ott elöntik az érzelmek. Úgy tűnik nekem, mintha összességében valami furcsa sirató vagy ráolvasó kántálás lenne.

Örülök, hogy mondod a kilépéseket, mármint azokat a pontokat, ahol felszakad az indulat. Először a kötet szerkesztője, Péczely Dóra hívta fel rá a figyelmemet, hogy a verseimben a lassú, egyhangú, tulajdonképpen halk szövegrészek végén a gondolati egységek kapnak egyfajta perdületet, ami kizökkent, és talán fel is ráz. Kezdetben ez egyáltalán nem volt szándékos a részemről, aztán persze igyekeztem tudatosabban alkalmazni és beépíteni ezt a technikát.

Csontok és agancsok adják a kötet vázát, a lágy részei között pedig többször látszanak a belek és a belső szervek, mintha organizmusként, élő szövetként építenéd fel a könyvet. Rögtön az első versben azt írod „meg kellene ezt az egészet személyesíteni…”

„…vagy lenyelni, mint a kígyó, egészben, / hadd rajzolódjon ki testemből a táj, / legalább egyszer jóllakni, / mert betelni vele nem lehet”. Ez A szegycsont felett című vers. A kis herceg kezdődik hasonló módon: a kígyó táplálkozása három rajzban; abból az egyik úgy néz ki, mint egy kalap, mert a kígyó teste átvette a megevett elefánt formáját, de a felnőttek csak azt látják, hogy az egy kalap, mert nem látnak bele a kígyó testébe. A nyitóvers megírásakor konkrétan ez a kép volt előttem, és arra törekedtem, hogy ezt a látásmódot az egész köteten végigvigyem, az utolsó szöveggel pedig lezárjam a bekebelezés aktusát. Közben sokszor kerül elő a versekben a szülőfalum, Letkés, a könyv végére azonban, legalábbis reményeim szerint – a tájjal együtt – bekebeleződik az is.

Mielőtt elfogyna a letkési táj, alaposan bejárjuk. A Bábozódás című vers viszont egészen más helyszínt, a kilencvenes évek pálmafás-poszteres üdülőjének bezártságát juttatja eszembe. A szöveg nem tér ugyan ki rá, de megkockáztatom, hogy ott van ebben a világban pár nipp is a szobabútor polcain, egy gyékényből készült tárolóban pedig bizonyára megfakult Romana és Bianca füzetek porosodnak…

Naná, ezek minden nyaralóban ott vannak! Főleg, ha egykor téeszüdülőként működtek…

pion-6123_.jpg

Ezzel a világgal, ennek az odaveszésével függ össze szerintem az egészTévémaci meghalt című rész. Annak a nemzedéknek a versei ezek, akik látták a Disney-t, amikor bejelentették Antall József halálát. Ezért is kérdezem: te nézted az adást?

Persze. Szerintem a mi korosztályunkból nincs olyan ember, aki ne nézte volna. És ez a televízió-történeti pillanat éppenséggel a kötet egészével is párhuzamba állítható. Az első ciklus ugyanis a múlt felé való nyitást beszéli el, a kötet végére viszont konkrétan a múltba jutunk. Nem azt fürkésztem ugyanis, hogy mi fog történni, hanem azt vizsgáltam, hogy eddig mi történt. És nem is elsősorban velünk, hanem a szüleinkkel és a nagyszüleinkkel. A Disney-s történet pedig szerintem arról szól, hogy ugyan gyerekek vagyunk még, de valami előttünk történt: egy fontos dolog miatt – amiről igazából fogalmunk sincs – el kell fogadnunk, hogy megszakítják a Kacsameséket. A kötettel, úgy hiszem, sikerült lezárnom a gyermeki, csodálkozó és tehetetlen életszakaszt. Az aktuális kérdésfeltevés pedig így szól: mit tennék most, ha a Barcelona–Real Madrid meccs közvetítését megszakítanák azzal, hogy meghalt egy politikus? De ez már egy következő könyv története.

Mindenesetre a sötét téeszüdülőből sikerült kiszabadulni. Az Atlasz bírja versei elvégre valamiféle furcsa bezártságot jelenítenek meg számomra. Rossz szó, hogy elszenvedés volna, inkább mozdulatlan, fürkésző nem-cselekvésnek tűnik nekem. Jobb híján így mondom: ablakból figyelt eseményeket, képkeretébe zárt történelmi és családi emlékeket mutat be a kötet. Írás közben sikerült közelebb kerülnöd ezekhez?

Igen. A legtöbbször ráadásul két ablakon kellett keresztülnéznem, mert a nagyszüleimről elég kevés a közvetlen, saját emlékem. Családi visszaemlékezésekből tudtam meg ezért, mi hogyan történt. Az eseményeket tehát csak áttételesen láttam. Kinéztem egy ablakon és szerencsére odakinn találtam a szüleimet, akiktől megkérdezhettem: mit látnak ők, ha egy még régebbi ablakon néznek ki. Így aztán tulajdonképpen a szüleim emlékképeit mesélem el a kötetben, de ez jól is van így. Nem is akartam mindennek pontosan utánanézni, hiszen a történet csak részben az enyém. Csak összegyűjtöttem, lejegyeztem a közös sztorikat.

„mert az íróasztal pont szemben van vele” – több versben is szerepel ez a sor.

Az anyai nagyszüleim háza pont szemben volt a mi családi házunkkal. Azt hiszem, innen indul az egész ablakosdi. Csak egy Téli játék.

Az Atlasz bírja lapjain családtörténet elevenedik meg – és nemcsak a Téged tanuljalak című részben, hanem a kötetben elszórtan találhatóak kibeszélni, megérteni vágyott, fotószerűen látott és láttatott emlékek. A mitológia központi alakja a titánok sarja, Atlasz. Miért őt választottad?

Olyan figurát kerestem, akinek nincs ráhatása a dolgok menetére, és ezért kénytelen elviselni, ami történik vele, amit kirótt rá az élet. Olyasvalakit, aki a szálakat nem tudja mozgatni, de mégis mindig jelen van, és képes bármit elviselni. Én nem tudok már semmit tenni az elveszített családtagjaimért, viszont úgy érzem, az életútjukat magamban hordom, cipelem, mint Atlasz a világmindenséget: nem tehetem le. És ha már így van, mostanában a legmélyebb rétegek felszínre hozására is vágyom. A csajommal nagyon jól tudok ilyenekről beszélgetni, ő sokat segít nekem az elhallgatások mögött rejlő problémák felfejtésében, kibeszélésében.

pion-6116_.jpg

Érteni vágyod a nevet, a sorsot, bárhonnan is jöjjön a megoldás. Az Ó című ciklus elején a pion – elemi részecske és családnév – jellemzőit mutatod be. A kötet visszatérő motívumai a számok. Említed Perelmant, a részecskék élethosszát, illetve számos életkort és évszámot is. Leírható, megérthető valami a számok segítségével?

A számok kapaszkodót jelentenek, és nemcsak nekem, hanem az olvasónak is, hiszen a körülményekről árulkodnak voltaképp. Segítenek történelmi kontextusba helyezni a személyes történeteket. Ezen felül jelzések kortársaim számára is, meg azoknak a leendő olvasóknak, akik ötven, hetven, száz év múlva találkoznak majd a versekkel. A tudományos részek pedig leginkább játékosságból indultak: a pion valóban egy szubatomi részecske, és akkor bukkantam rá, amikor hasonló családnevű embereket kerestem szerte a világban.

Az Ó című ciklus első felét a hadakozás, a hiány, a sötét és a magány uralja. A szavak és a papír keresésének, az elbizonytalanodásnak a hangja ez. Aztán közvetlenül ezek után következnek a magabiztos, karakán slam-szövegek. Mi ennek az oka?

A ciklus elején szakítós versek vannak. Egy kapcsolat végén a történtek feldolgozásán agyalok, legalábbis azon van a hangsúly. És mikor lenne az ember bizonytalan, ha nem akkor, amikor elveszíti a másik felét? Sikerült szerencsére megoldást találnom, és nem csak a költészetben, de a magánéletben is. Ahogy az élet, úgy a nyelv is irányt mutatott. Így fordult a ciklusban a kezdeti keresés határozott szöveggé. Ez talán – bármilyen fellengzősen hangozzék is – a felnőtté válás metódusa.

A slammeléssel váltál felnőtté?

A kötet első verziójában nem szerepelt egyetlen slam-szöveg sem. Nagyjából egyszerre készült el a kötet kézirata, és mondtam el a Mika Tivadarban az Altatót. A slam és a költészet aztán fokozatosan közeledett egymáshoz, de visszanézve úgy tűnik, mintha eleve így indultam volna neki a kötetnek, ami persze nem igaz.

A megrajzolt arcképekből, úgy látom, afféle „így jöttem” önportré készült. Merrefelé vezetnek innen utak? Mi érdekel most a költészetben?

Most leginkább semmi. A kézirat lezárása óta nem is írtam. Érdekes lenne viszont megvizsgálni, hogy mit tudok kihozni az Atlasz bírja kötetben megverselt, felnőtté vált figurából. Emellett erősen foglalkoztat a próza, és gyerekverseket is szívesen írnék. Sokféle út érdekel tehát, de egyikre sem szeretnék kapkodva rálépni.