konyvpub

KÖNYVPUB.hu

SLAM POETRY ÉS BIBLIOFÍLIA

PUBLIKÁLVA  A(Z)  ÁLTAL.

Villáminterjú Pion István költővel

 

atlasz bírja

Két héttel Pion István első, a Helikon kiadónál megjelent Atlasz bírja című kötetnek premierje után, április 19-én, a Hévíz című folyóirat friss lapszámának (amelyben Krúdy Gyula dedikációiról is szól egy írás) bemutatóját követően akár egy bibliofil kötet megszületésének is szemtanúja lehetett az ember. Egyeseknek Pion István nemcsak dedikált, de a kötetbe kis matricát is ragasztott, melyet megszámozott.

Pion István költőt, kulturális újságírót, újabban slammert a slam poetry és a bibliofília kapcsolatáról kérdeztük.

Vannak olyan vélemények, hogy a slam kizárólag élőszavas műfaj, nyomtatásban már egyáltalán nem, vagy legalábbis nem ugyanúgy hat a szöveg. A most megjelent első kötetedben mégis helyet kaptak slamszövegek is. Akkor hogy is van ez?

Mondjuk legyen ez egy kis provokáció. Teszem azt, a népdal is csupán szájról szájra terjedt, aztán egyszer csak lejegyezte őket valaki, én pedig nagyjából ugyanezt a folyamatot jártam be, csak sokkal rövidebb idő alatt, ráadásul a saját szövegeimmel. Úgy gondoltam, hogy van ezeknek a verseknek létjogosultságuk írásban is, és akkor ebben itt most az a provokáció, hogy a slam poetryvel szemben eddig az volt a kifogás, hogy nem az írott forma az elsődleges közege, hanem a verbális, és hogy akkor ez baj, erre én meg azt mondtam, hogy hát akkor nézzük meg, hogy működnek-e írásban. Eddig megoszlanak a kritikusi vélemények, és szerintem az jó, ha sikerül erről egy kis vitát generálni.

pereszlényi erika pion

A Corvintetőn – Pereszlényi Erika fotója

Nagyon új műfaj Magyarországon a slam, alig pár éves, és egyre népszerűbb. A bibliofília szinte mindenben az ellenkezője: ma már inkább archaikus (ha nem egyenesen anakronisztikus) dolog, egyre kevesebben tudják, mi az, egyre kevesebb szerző vagy kiadó műveli. Honnan jött az ötlet, hogy a nagyon új kötetedben összehozd a kettőt?

Furcsa, hogy ellentétként kezeled ezt a kérdést, mert én inkább párhuzamot látok ebben, ugyanis a költészet archaikus formáiról valahogy elfeledkeztünk, és lehet, hogy a név, a slam poetry nagyon új, viszont igencsak ősi alapokon nyugszik, hiszen visszanyúl az írásbeliség előtti időkre. Általában pedig nem jut eszünkbe, hogy a költészet a legősibb dalformából, az altatóból ered, így az sem véletlen, hogy a kötetben található négy slam-szöveg első darabja az Altató címet viseli. A számozott matricák ötlete egyébként onnan ered, hogy szerettem volna valami pluszt adni még a slam poetryn felül is, és sok-sok próbálkozás után erre jutottunk Szabados Balázzsal, a kiadó munkatársával: legyenek számozott matricák, mert számozott példányok már nemigen vannak a kortárs könyvkiadásban, és így akkor ez szépen rímel a múltfeldolgozásra is, ami meg az egész kötet sajátja, meg a visszanyúlásra, az elfelejtett hagyományok újraélesztésére.

Pion számozásA beragasztott matricából azt is megtudni, amit mostanában nem kötnek az olvasó orrára (pedig régebben minden könyvben benne volt): hogy hány példányban készült. Az Atlasz bírja – a matrica tanúsága szerint – 1000-ben. Tudsz arról, hogy hogyan fogy a könyv?

Nem tudom, hogy milyen ütemben zajlik az eladási mutatók összeszámolása, azt hiszem, a kiadónál negyed- vagy féléves zárások vannak, az egyik ilyenen derül majd ki, hogy mi a helyzet ezen a téren. Annyit viszont tudok, hogy a könyv megjelenésének napján, április 11-én a Corvin tetőn tartott könyvbemutatón közel 200 darab fogyott el belőle.

Fúú, gratulálok!  Az eset, amelynek szemtanúja voltam, így történt: megkérted a dedikálást kérő illetőt, hogy mondjon egy számot 25 és 50 között (de a 25. már foglalt volt). Mondott egy számot, és az lett a kötet sorszáma. (Egy borítékból vetted elő az előre nem beszámozott matricát, beragasztottad, ráírtad az aktuális számot, majd a számot rávezetted a borítékra is, mint ami már „elkelt”.) – Kik kaptak, kik kapnak számozott példányokat? Ki fér bele az első és a második huszonötbe?

Nyilván az 1. példány a csajomé lett, magamnak közben kiosztottam az 50-es számot, szerzői példány, ezt is beleírtam, és általában ebből olvasok fel rendezvényeken. Amúgy pedig elsősorban a családom tagjai, a barátaim, a számomra kedves és valamiért fontos ismerőseim kapnak számozott példányt. Persze előfordult az is, hogy random megleptem egy teljesen ismeretlen dedikáltatót ezzel a kis játékkal. Egyébként csak az első tíz sorszámot osztottam ki önkényesen, a többinél mindig megkérdeztem, hogy ki hányast szeretne. Értelemszerűen pedig, ahogy fogynak a matricák, úgy csökkennek a választható sorszámok. Viszont nem dobálom két kézzel őket, már egy hónapja megjelent a kötet, és még van néhány matrica, úgyhogy lehet reménykedni.

Aki bibliofil kötetet hoz létre, bizonyosan maga is kedveli a ritkaságokat. Te magad is gyűjtöd a bibliofil kiadványokat?

Nagyon szeretem ezeket a különlegességeket, nekem is sikerült beszereznem egy-két bibliofil példányt, bár mániásnak és még gyűjtőnek sem nevezhetem magam, viszont ha tehetem, például mindig dedikáltatok: egyrészt az nekem érték, másrészt annak öröm, aki dedikál. És hogy egy kicsit renitens is legyek, szeretem a jegyzetelt, de még az összefirkált könyveket is, életszaguk van, azonnal érezni rajtuk, hogy nem csak álltak a polcon, hanem használták is őket. A bemutató napján pedig abban az örömben részesültem, hogy az általam összefirkált Atlasz bírját, amit az esten használtam, ellopták: a Téged tanuljalakcímű vers felolvasásához írtam bele, hogy melyik részt olvassa fel Marci (Simon Márton) és melyiket Matyi (Sirokai Mátyás) – szóval kábé tízszer-tízszer szerepel benne a Marci és a Matyi név. És ez tényleg öröm volt, mármint hogy ellopták, és ha lehetne, szívesen megkeresném a mostani tulajdonost. Üzenem neki, hogy ha időben megmutatja, kap bele még egy sorszámot is.

forrás: könyvpub.hu