gro

II. OB SELEJTEZŐK

BESZÁMOLÓK – G.ROUGH TOLLÁBÓL

PÉNTEK

Kicsit aggódva indultam pénteken az idei Slam Poetry OB első selejtezőjére. Nemcsak azért, mert megígértem, hogy írok róla valamit, és hát mi lehetne nehezebb, mint írott szóban beszámolni százötven olyan emberről, akik csípőből tüzelnek szavakkal töltött fegyverekkel, hanem azért is, mert voltam már párszor kisebb-nagyobb Slam Poetry rendezvényen és azt kellett látnom, hogy nem minden előadónak sikerül elvarázsolnia a közönségét. Imádom az élő dolgokat, amikor minden az adott pillanatban dől el, de utálom azt nézni, ahogy valaki kellemetlen helyzetbe kerül: a rejtett kamerás szopatós videókat, a régi Mónika Show-bevágásokat YouTube-on, vagy a kereskedelmi adók zenés-énekes tehetségkutatóinak bakiparádéját, ahol motyogó/affektáló balfaszok próbálnak sztárrá válni. Féltem attól, hogy bőven akad majd itt is hasonló ember, bár titkon azért reméltem, hogy egy országos bajnokságra talán nem jelentkeznek olyanok, akiket valószínűleg kettessel engedtek át irodalomból középiskola másodikban, aztán a Slam Poetry berobbanásával fél évvel később már költőnek látva magukat elindultak azon az úton, ami reményeik szerint az örökkévalóságba vezet – a valódi valóságban azonban inkább csak a selejtezőig visz, és a közönség részéről lesütött szemekkel, ráncolt homlokokkal, valamint gondterhes hümmögéssel van kikövezve. Szerencsére eddig megúsztam a dolgot: mindössze egy olyan induló volt, aki rendkívül súlyos társadalomkritikával akart lesújtani a közönségre, és végülis sikerült neki. Elvégre nincs súlyosabb társadalomkritika, mint egy költő, aki nem tudja felolvasni azt, amit ő maga írt. Talán furcsa, hogy ezek után ezt mondom, de erre a fiúra mégsem úgy emlékszem, mint akinek jobb lett volna otthon maradnia. Sokkal inkább úgy, mint akinek többet kellett volna gyakorolnia és kettővel több felest lenyomnia fellépés előtt. Mert százszor nagyobb respekt illeti, mint azokat, akik jelentkeztek bár a versenyre, de végül nem voltak elég tökösek ahhoz, hogy el is jöjjenek. Szégyen.
Slammelésnél tehát nem elég a mondanivaló. Azt elő is kell adni és az előadói képességek legalább annyit nyomnak a latban, mint maga a szöveg. Akiknél pedig a kettő összhangban van, azoknál minden egyes szó egy-egy szög, amivel módszeresen belekalapálják a közönséget a székbe, miközben mi csak libabőrösen tátjuk a szánkat és legszívesebben már a 3:15 közepén közben visítva tapsolnánk. Ilyenek voltak a pénteki napon döntőbe jutottak: Basch Péter, a ZS-generációs zsargon zseniális zsonglőre (ezt még visszaolvasni is fáj, bocs), Csider István Zoltán, aki strandpapucsban sétált a döntőbe, Horváth Gege, aki tizenhat évesen olyat nyom, hogy legszívesebben elbújnék, amiért kétszer olyan idős vagyok, mint ő, Tolnai Eszter, az „egyszerű lélek”, akit már a második kattant sora után ott helyben feleségül kértem volna, Bock Balázs, aki sok mindent sajnál, de én azt egy pillanatig sem, hogy november 15-én újra sajnálkozhat majd a színpadon, Horváth Kristóf Színész Bob, akinek a neve alá csak annyit írtam, hogy „TUTI TOVÁBBJUTÓ!!!”, Süveg Márk Saiid, aki… áhhhh, mit lehet elmondani róla, amit még nem mondott el senki és Szabó Márton István, akinek kiáltványa elementáris erővel csapott le rám. De van még pár ember, akiknek szerintem ott lenne a helye a döntőben, következzenek ők, teljesen random sorrendben. Az egyik, akit leginkább sajnáltam, Hajtós Bertalan Berci volt, aki olyan nyelvi leleményekkel ajándékozott meg bennünket, amiket csak azért nem idézek vissza, mert túlságosan élveztem a slamjét ahhoz, hogy jegyzeteljek, utólag előhívni őket pedig már lehetetlen, ahhoz legalább húsz százalékkal több agytekervényre lenne szükségem. Akinek döntőbe jutására pedig a nyakamat tettem volna, az Benke Hunor volt, odabaszós médiakörképével és tökéletes előadásával. Hasonlóan nagy hatással volt rám Wesselényi Tamás, aki tizennyolcadik szülinapi terveiről számolt be és ha betartja, amit ígért, akkor remélem, hogy nem akadok az útjába a jeles napon. Naszádos Péter négyfelvonásos magányának első három felvonását végighallgatva és a negyediket látva már csak félve mertem elővenni a mobilomat az este hátralevő részében. Szkárosi Endrét nagyon vártam és nem hiába. Óriási fikát dobott ránk, birkákra, úgyhogy el is döntöttem, hogy most eljött a pillanat, hogy továbbra se változtassak semmin a világban. Nagygyörgy Zoltán előző este összedobott verse annyira beteg volt, hogy azonnal a szívembe zártam. Bíró Vilma szellemes elmélkedése arról, hogy mi a magyar, visszaadta a hitemet abban, hogy még mindig magyar vagyok: nekem is van „zöldkártyám” és egy alkalommal azért nem szálltam fel egy buszra, mert Balatonfüredre akartam eljutni, de a szélvédő mögötti táblán csak annyi szerepelt, hogy Lenti. És biztos vannak még, akiket ki kellene emelnem, de a műveletlenségem meggátolt abban, hogy úgy értsem a mondanivalójukat, ahogy ők akarták. De most abbahagyom, mert lassan indulok a szombati fordulóra.

SZOMBAT

Csak hogy egy gyönyörű közhellyel kezdjek: erről a napról még sokat fognak beszélni Slam Poetry-körökben. Hogy miért, azt majd később elmondom, de ígérem, nem sokat kell rá várni. A 2013-as OB második napján, szombaton is iszonyat erős volt a mezőny, már persze az a része, amelyik eljött, mert aznapra is jutott egy rakás fantominduló, akik ’sztak szólni, hogy ’sznak majd megjelenni a versenyen, amire ’szottul beneveztek. Talán már kiderült: továbbra is úgy gondolom, hogy ez kevésbé volt szép húzás a részükről. Akivel viszont már a Corvintető bejáratánál összefutottam, az Müller Péter Sziámi volt, aki nemcsak megjelent, hanem Weöres Sándor Majomországát újragondolva továbbjutott a novemberben, Baromország fővárosában, Budapesten tartandó döntőbe. Az öt órakor kezdődő blokkból szintén továbbjutóként emelkedett ki Mészáros Péter, akitől egy személyes hangvételű örömradírozást láthattunk a színpadon, egészen egyéni előadásmódban. Kövér András főállású apuka Emma örök címmel fenyegette meg kislánya majdani első szerelmét (talán Zeek-et). Az apai szeretetről szóló tündéri vers őt is berepítette a döntőbe. Ez volt a jutalma Győrfi Katának is, aki remélhetőleg a Jägerét is megkapta, miután levonult a színpadról. Mintha utalt volna arra slammelés közben, hogy igényt tart rá, de lehet, hogy félreértettem, amíg Verespatak helyzetén lamentáltam (ma este tüntetés!). Akiket még szívesen láttam volna a továbbjutók közt, az Fazekas Viktor volt, aki a mozi világán keresztül fikázta le a társadalmat hihetetlenül ötletesen, Kovács Zsolt Devilpeace, a bújócska játékmestere, Purosz Leonidasz, aki a „megújult” Nemzeti Színházat járta körül virtuálisan. Vári János Hunor, gőg és demagóg fia, az utolsó vacsorát festette le, de akinél a beszámolója alapján igazán szívesen vennék részt egy vacsorán, ő nem más, mint Szegedi Fanni, egy igazi úrilány. Amit főzés terén tudok, azt mind az ő szolgálatába állítanám. (Igen, ezt azt jelenti, hogy ’sznám.)
Most jönne az a rész, amikor az esti blokk továbbjutóit sorolom fel, de még egy kicsit építgetem a feszültséget tovább (persze tök hiába, hisz már úgyis tudjátok az eredményt), így most azok jönnek, akik nem jutottak be, de szerintem jól nyomták. Török Soma egy mondatot mondott el a szopóágról és hogy Illyés Gyula mit gondolna róla, azt nem tudom, de én „Fasza!” felirattal jutalmaztam. Mau Palantír személyes üzenete is ütős volt, csak úgy, mint Nagy Gábor mozi-montázsa. Miklós Máté slamjéből sütött, hogy nagy hatással volt rá az AKPH, Lugosi Péter pedig megtanított minket arra, hogy az emberek melyik két tevékenységben jeleskednek: ölnek és ’sznak.
Amit pedig már az elején megpengettem, azt az esti kör eredményhirdetésén láttuk. Történt ugyanis, hogy egy blokkba került Gábor Tamás Indiana, Simon Márton és Pion István. Hát jó, gondoltam, szerencsére négy ember jut tovább mindegyik körből, szóval így is maradt valamennyi esély a többieknek. A közönség végül Bájer Máténak szavazott bizalmat, aki Istent kereste egész érdekes helyeken, de a végén szerintetek megtalálta? Á… De térjünk vissza az előző három névhez! Papírra vetett kommentjeim a slamjeikhez: Simon Márton: Basszátok meg! – „Örömmel! Hajrá tovább!”, Indiana – „AZTAKURVA!”, Pion – „Nincs mit hozzáfűzni, továbbjutó”. Utóbbiban tévedtem. Volt mit hozzáfűzni és ezt Nagy Gabriella zsűritag meg is tette. Ahogy elmondta, a zsűrinek döntenie kellett, hogy mi alapján döntsön: az eddigi teljesítmények, vagy az aznapi produkciók alapján és hogy mivel tesznek jót a Slam Poetry-nek: ha a nagyokat engedik tovább, vagy ha új arcokkal frissítik a mezőnyt. A zsűrinek tehát döntenie kellett és ennek eredménye az lett, hogy Kajati Bálint Hyka tinilányokat megszégyenítő érzelemkitöréssel kísérve robbant fel a színpadra Indiana és Simon mellé. Baj van, mondhatnánk, de ezt ő maga adta címül slamjének, amivel egyébként nem volt semmi baj, erőteljes előadás volt. És ha most össze akarnám szögelni félkész keretemet, akkor a beszámoló végére is tartogatnék egy közhelyet, amivel ráadásul birka magyarságomnak sem fordítanék hátat, mondván: ez volt az a helyzet, amiben csak rossz döntést lehetett hozni. Én azonban – bár a keretes szerkezetet kedvelem – a közhelyeket igyekszem minimálisra csökkenteni. Dönteniük kellett és döntöttek. Pont.

VASÁRNAP

Fúúúúú, haver! Egy ilyen vasárnap este után nekiülni írni, kicsit elvetélt ötlet. Nem hiszem, hogy a szókincsem meg tudna birkózni annak az energiatöltetnek betűkké szelídítésével, amit tegnap kaptam a Corvintetőn. Kicsit még odázom is a dolgot, először úgyis a délutáni blokkról, az onnan továbbjutókról kell írnom. És ha ez nem lenne kötelességem, akkor is szívesen szólnék Terján Nóri kívánságlistájáról, aminek elhangzása után Hugee meg is jegyezte, hogy elképesztő, hogy tud valaki három percen keresztül ilyen kedvesen mosolyogva kiosztani mindenkit. Észbe is kaptunk rendesen, úgy hallottam, az illetékesek azóta el is kezdték kitenyészteni a verespataki aranyat kinyalogató kiscicákat, cianid helyett. A témához, és még inkább a helyhez kapcsolódik Kifogásföld és Kváziföld története. Az ottani életről Csinta Áron számolt be, szintén továbbjutást érően. De volt még tájegység, amiről szó esett: Bárány Bence két szajhája – Győr és Budapest – is megkapták a magukét rendesen. Élesben, hátulról? Nem. Szemből és véresen. A legformabontóbb slam Tengler Gergely TG nevéhez fűződik, aki – bár azt állította, hogy magába bujdosik – mindent kiadott magából a színpadon. Ők voltak tehát a délutáni továbbjutók, a zsűri pedig kiemelte Vecsei Márkot, aki segítségül hívnék, ha baj van és Daniel Brownwoodot, akinek előadása közben örültem, hogy nem ül mellettem lány. Én hozzácsapnám Baaj Mohamed Ádámot, aki eszembe juttatta a rég elfeledett Chokitót, és Szász Erik árpádsávos hostesseit is szemügyre venném.

Az az igazság, hogy egy kicsit sajnálom a délutáni versenyzőket, mert ami az esti blokkban történt, az elhalványít mindent, amit a hétvégén átéltünk. Egyik ámulatból estem a másikba, hogy mennyire letaglóznak egymás után a színpadra lépők. Müller Heni slamje után, tapsolás közben gondolatban végigszkenneltem a testem teljes felületét, olyan négyzetmilliméter után kutatva, ami nem libabőrös. De ugyanezt elmondhatnám Kemény Zsófiról is, akinek a neve alá még gyorsan odabiggyesztettem a vers címét: „Olvass el!”, aztán megállt a kezemben a toll és csak amikor már a hátát láttam, akkor került még a papíromra egy „Jézusom!” felirat. Kupa Julcsinak megmondom, miért sírok: örömkönnyeket hullatok, ha az övéhez hasonló előadást hallok. Bartha Loránd Róka elénk tárta, hogy miért fos Erdélyben élni, de ha végiggondolom, hogy milyen szövegeket hallottunk a hétvégén az erdélyiektől, én mégis egyre jobban vágyom oda. Ők négyen jutottak tovább, de nem mehetek el szó nélkül Molnár Péter mellett: abban hasonlítunk, hogy az ő nyakkendője is ugyanoda mutat, mint az enyém, de az IQ-tesztünk összehasonlításánál szükség lesz egy űrhajóra, mert fényévekre van tőlem. Békési Zoltán rottyant elméje kotyogva gagyogta el, hogy nem hazug, mert utolérhetetlen és úgy csűrt széjjel mindenkit, mint egy lepkepöcsöt. Mellette kell szót ejtenem Őri Istvánról, akit bár részvét illet hányatott gyerekkoráért, de a szövegén csak akkor röhögtem volna hangosabban, ha úgy áll ki a színpadra, ahogy a három nővére annak idején felöltöztette. Egy milliméterrel sem marad el mögöttük Sárközi Richárd sem, aki többet mondott, mint egy szlogen és nem szeretnék belőle idézni, mert nem tudom, melyik sora volt jobb a többinél. Amikor Stermeczky Zsolt Gábor megszólította önmagát a tükörben, már kezdtem elhúzni a szám bal sarkát, mert az önmagukat pellengérre állító előadók általában átlépnek egy határt, amin túl már azt várom, hogy mihamarabb befejezzék, amit csinálnak. Nagy meglepetésemre azonban a szám bal sarkának sorsát igen hamar követte a jobb sarok is és így egy roppant jóleső vigyor lett az eredmény. Szabó Mátyás is paródiánk volt és jól be is húzott minket a szócsőbe, amin keresztül tömnek minket. Ügyes húzás volt! Belányi József Öcsi reklámszövege ’szott nagyot ütött. Már majdnem egy napja hallottam. This is crazy! Valószínűleg a többieket is kiemeltem volna, ha nem egy ilyen mezőnyben indultak volna. Tényleg félelmetes volt. Mintha az estiek megfogadták volna Sirokai Mátyás zsűritag délutániakhoz intézett szavait és rendre betartották volna tanácsait: nem ragadtak meg abban, hogy rossz a közérzetük és ennyi, hanem volt üzenete a mondandójuknak. Mélyére ástak annak, amiről beszélni akartak és nem az első kósza gondolatot fülön csípve építettek fel egy cinkelt lapokból épült kártyavárat. Egyéniségük volt, ami nemcsak a témájukban, hanem a stílusukban is megnyilvánult. Le a kalappal előttük, ahogy mindenki előtt, aki továbbjutott, vagy becsülettel kiállt a közönség elé. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy idézzem Bájer Mátét, aki minden slammer nevében is mondhatná: „Mi mindent megtettünk, ami futotta, méghozzá a színpadon.” Bizony, meg és az kurvára nem kevés. Csak gratuláció illethet benneteket. Ezt én is így gondolom, álnévvel, arctalanul és arcátlanul, egy laptop biztonságot nyújtó védelme mögül. Köszönöm, hogy láthattalak benneteket! Písz!