733883_10151509763023930_291530615_n

Indiana interjú @ KULTER

„A slam a szabadságot jelenti”

Interjú Gábor Tamás Indianával

eredeti cikk: http://kulter.hu/2015/02/a-slam-a-szabadsagot-jelenti/

Annak, aki jártas a slam poetry világában, nem kell bemutatni a Team Slam Bajnokság kétszeres győztesét, a Pilvaker második helyezettjét, a Food Film Fighters alapító és állandó fellépőjét, illetve a Pacalos Pizza című előadás Ludas Matyiját, vagyisGábor Tamás Indianát. A slammert többek közt a műfajjal való megismerkedéséről, a stand-up comedyről, az irodalomról, valamint 2015-ös terveiről kérdeztük.

KULTer.hu: Elárulod, hogy honnan ered a művészneved?

Persze, elmondom, bár gondolhatod, hogy ezt a sztorit már unalomig meséltem életemben. Kilenc éven át fociztam klubszinten gyerek- és serdülőkoromban, a csapattársaim ragasztották rám – még gúnynévként, amit nem szerettem igazán – az „indiánt”, mivel nagyon fiatalon igen hosszú hajat növesztettem. Ez a ragadványnév aztán az iskolába is beszivárgott egy véletlen folytán, így ott is elterjedt. Később, amikor már a tanárok is így hívtak (ők az Indit használták), már beletörődtem, s kis időre rá én is megszerettem. Aztán 2003-ban, a színpadi karrierem beindulásának évében a közeg és a terep – freestyle rap – „kikövetelt” egy művésznevet. Gondolkodtam sok más néven is, de az Indi már adott volt, illetve Dr. Jones-rajongóként az Indiana mellett tettem le a voksomat. De a mindennapokban a legtöbben talán Indiként ismernek.

KULTer.hu: Mikor hallottál először a slam poetryről? Mi inspirált, hogy elkezdj slammelni?

Az első Budapest Slam előtt 2006-ban hallottam először a műfajról. Závada Petivel abban az időszakban már haveri viszonyban voltunk, vele beszélgettem először verses szövegekről a rap műfajon belül. Ő akkoriban osztotta meg a „slamszerű” írásait a kiadójuk fórumán, s amikor megláttam, említettem neki, hogy nekem is vannak hasonló vázlatok a fiókomban. Ezt az alkalmat további pár közös italozás és szövegelemzés követte, amit azzal az egyezményes végeredménnyel zártunk, hogy ezt azért ne hagyjam abba, bármilyen furák is ezek a szövegek, felfoghatom akár gyakorlásként is a magyar nyelv játékaival, talán még hasznát is fogom venni – és milyen igaza volt! Aztán lement a meghíváson alapuló Budapest Slam első, majd második alkalma a Műcsarnokban, s akkor jöttem rá, hogy amit otthon firkálgatok az nem rap, nem vers, hanem valami slam poetry. Ennek következtében már az első, 2008 januárjában megrendezett Slam Poetry Budapest Klubra lejelentkeztem, azután a rendezvény állandó fellépői között szerepeltem és szerepelek a mai napig is. Hú, de rég volt, de mintha tegnap lett volna az egész…

KULTer.hu: Előnyt vagy hátrányt jelent számodra, hogy rapperként és nem költőként kerültél közel a slam poetryhez?

Az a helyzet, hogy van előnye és hátránya is, ha valaki rapperként kerül ebbe a műfajba. A teljességhez azt tudnod kell, hogy amikor elkezdtük, még nem nagyon volt egy kortárs költő sem, aki fixen, huzamosabb ideig érdeklődött volna a slam iránt. Azt is fontos kiemelni, hogy akkor és most sem csak e két művészeti ág képviselőiből – rap és kortárs költészet – áll a slam poetry előadói köre. Mindenki azt az előnyt, tudást és tapasztalatot hozza el a színpadra, amit az életének valamely területén szerzett. A színészek előadásban jobbak, az énekesek inkább hangtechnikában, az írók/költők írásban, a rapperek talán formaidőzítésben, tökösségben, ritmusban, improvizációban. Én az utóbbiakból építkezem, így természetesen előnyként fogom fel a rapper múltamat. De sohasem tudnék úgy írni, mint például jó barátom, Pion István vagy akár Simon Márton, sohasem tudnék olyan szintű színészi kellékeket használni, mint Horváth „Színész Bob” Kristóf.

Civilként bánom, hogy nem született velem az a tehetség, mint ami nekik megadatott, de mellette persze örülök is annak, hogy azért van, amiben én vagyok talán a jobb és tapasztaltabb: ezt/ezeket megpróbálom a szövegek írásakor és előadásakor hasznosítani. Emellett mindenki igyekszik tanulni is a másiktól, és törekszik arra, hogy hiteles legyen kifelé az, amit csinál. Jó kis autodidakta tanulásfolyamat, egy szuper önfejlesztés, önterápia is ez az egész. Ha hátrányt kell mondani, talán legfeljebb azt mondhatom, hogy kevésbé vesznek komolyan az elején egy „repparcot”, s talán nem gondolják kompetens szerzőnek. De azért, hogy ez a sztereotípia „leomoljon”, csak a rap műfajából érkezett slammer tud tenni.

KULTer.hu: Kevés verset lehetett olvasni tőled. Mi az oka ennek? Esetleg megfordult már a fejedben, hogy kiadsz kötetet?

Eddig két szövegem volt – mind a kettő felkérésre –, ami versnek íródott: az egyik Édesapám címen a Párhuzamosok a végtelenben nevű estre, ahol éppen az volt a koncepció, hogy a költők rappeltek és slammeltek, a rapperek pedig verseltek. A másik egy befejezetlen szonett volt Bölcső címmel, amit még Závada Peti tanácsára kezdtem el írni, s ezt végül az Elefánt Zenekar MR2 Akusztikos felvételén mondtam el. Ezen kívül nincs más. Ne érts félre, nem állok ellen betegesen a versírásnak, csak sosem éreztem magam kellően „költői” embernek ahhoz, hogy tudatosan tudjak írni, és a hagyományos értelmében véve lírai módon tudjam kifejezni önmagamat. A másik oka ennek, hogy sosem érdekelt az irodalmi közeg és maga a folyamat. Nem motivált soha a verspublikálás és a kötetben való gondolkodás. S bár van már annyi anyagom slam szövegekből, ami elegendő lenne egy vaskos könyvre, nem valószínű – a műfaj sajátosságai miatt sem –, hogy valaha lenne ilyesmi a saját polcomon vagy bárki más polcán. Van pár vázlat persze az én „fiókomban” is, de annak a műfaja inkább próza. Sajnos novellának rendezetlen és hosszú, regénynek gyenge és szegényes – egyelőre. De ami biztos, hogy nincs terveim közt semmilyen kötet, ami lírai művekből épülne fel.

KULTer.hu: Egyes szövegeidben slammereket és kortárs költőket teszel gúny tárgyává. Provokálni vagy távolodni akarsz az adott személytől, munkásságtól, megszólalásmódtól stb.?

Nem tudom, konkrétan mire gondolsz, mert név szerint vagy a neve miatt nem szoktam gúny tárgyává tenni senkit. A szövegeimben névvel a kortárs költők közül legfeljebb azok szerepelnek, akik slammelnek is a költészet mellett, és kivétel nélkül pozitív formában vannak megemlítve. Természetesen amennyire belefér, élcelődünk egymáson, mivel barátok vagyunk. Jó példa erre a Závada-Pion-Simon trió: őket sokszor említem én is a szövegeimben. Rajtuk kívül csak azokat nevezem meg, akiket tisztelek, de ők is kizárólag pozitív módon íródnak a sorok közé; ilyenek például Áfra János vagy Kemény István, de van olyan írásom is, amelyben Parti Nagy Lajos fordul elő. Viszont ha arra gondolsz, hogy néha kellően vagy túlzóan (ízlés kérdése) erős vagyok magával a kortárs irodalommal szemben, s ami azt körülveszi, az már más kérdés. Amellett, hogy a személyes tapasztalataim sem túl rózsásak az irodalmi közeg egészével szemben, hozzájárul a véleményemhez az évek alatt átélt, néha ép ésszel csak elvétve felfogható konfliktus is.

Engem és magát a slam poetryt is sok – jogos és jogtalan – támadás ért a fent említett költői közegből (külön érdekesség, hogy nem a nagy öregek irányából, hanem inkább a velünk egyidős irodalmárok felől), és ezekkel szemben mind a saját habitusom, mind a műfaj, amit képviselek, kiköveteli az éles reflektálást. Ennek ellenére vagy éppen ezért, kifejezetten örülök annak, hogy kezd teret hódítani egy új, számomra nagyon szimpatikus, dinamikus és aktív fiatal irodalmi réteg, akik nem játsszák meg magukat, lazák, elfogadóak, ön- és közegkritikusak, ha kell – mint ahogyan a közhiedelemmel ellentétben a slammerek is azok –, és sikeresek. Ők nemcsak a műveikben tesznek erről tanúbizonyságot, hanem a való életben is, akár személyes találkozásról legyen szó, akár bármilyen egyéb megnyilvánulásról. Én imádom ezt az Áfra János és Borda Réka vezette új vonalat. Remélem, töretlen marad az útjuk, a saját irodalmi karrierjük. Kívánom, hogy az irodalom frissebbé tételéért tett kreatív lépéseik kifizetődjenek! Egyébként itt a slammelő költőket mint pozitív ellenpéldákat következetesen nem említem: az elfogultságom érthető, hiszen nagyrészt a barátaimról van szó. Tehát én nem provokálok, s nem is határolódom el. Legfeljebb véleményt formálok valahol az egyenes és a nyers kifejezésmód között; talán őszintének nevezném ezt a megszólalási módot. Valahol ez a slam maga, nem?

KULTer.hu: Számos díjat nyertél már (Slam Time!, Mika Slam Klub, Each1Teach1 Slam, Sziget Slam, Tilos Slam, Országos Slam Bajnokság). Melyikre vagy a legbüszkébb?

Én azt vallom – és ezt próbálom a fiatalabb slammereknek is folyamatosan átadni –, hogy egy előadó mind a színpadon, mind a közegben akkor lehet nyugodt, ha az, amit ő képvisel, mond, tesz, az hatással van önmagára és a közönségre. Élményként kell megélni minden pillanatot. Ezért elsősorban az átélt élményeimre és a slam miatt kialakult emberi kapcsolataimra vagyok a legbüszkébb. Eszméletlen mennyiségű tehetséges művésszel (zenészek, slammerek, költők, színészek, rendezők stb.) hozott össze a műfaj, és amellett, hogy a velük való közös munka egy élmény volt, nagyon megtisztelő is ezekre visszagondolni. Ha ki kellene emelni egy konkrét pillanatot, talán a Saiid barátommal karöltve végigvitt „slammer felfedezéseket” említeném határainkon belül és kívül. Sok emlék fűződik ezekhez a helyszínekhez: nagyon sok fellépésen voltunk jelen, az első kezdeményezéseknél, az első esteken, sok, ma már megkerülhetetlen slammer első pillanatainál. Ott lehettünk tevékeny részeseként az erdélyi slam születésénél, s barátságot köthettünk a helyiekkel. Amire még büszke vagyok, talán az MR2 Szimfonikkal való fellépésem a MüPában, az első Pilvaker-est, a Radnóti színházban lévő szereplés, illetve a két Team Slam Bajnokság is. Álszerény lenne, ha azt mondanám, ezek a dolgok nem tesznek büszkévé mint slamelőadó, illetve mint a műfajt a szívén viselő ember, vagy akár mint Gábor Tamás. Van, akinek autója van és nagy háza, a kertben egy csapat gyerekkel ennyi idős korára, én élményeket gyűjtöttem.

KULTer.hu: A volt barátnőd, Kemény Zsófi édesapja az egyik legnépszerűbb kortárs költő, Kemény István. Mindez hatással van arra, hogy újabban nagyobb érdeklődést mutatsz a költészet iránt?

Kemény Istvánt – Zsófinak köszönhetően – van szerencsém személyesen is ismerni, s túlzás nélkül az egyik legjobb embernek tartom, akivel valaha találkoztam. Ő egy olyan figura, akivel élmény kapcsolatban lenni, a jelenléte egy sima beszélgetés alatt is megtisztelő, és emellett „jó arc” is. Vélhetik úgy az emberek, hogy elgondolkodtam azon, hogy sokak szerint ő a jelenlegi magyar irodalomban a nagybetűs kortárs szerző, azonban engem ez soha nem érdekelt igazán, hiszen nem tudott volna ennyire lenyűgözni, ha alapvetően nem olyan ember, amilyen. És nekem rengeteget számít a „ki milyen ember” tényező. Szerencsés vagyok, hogy ha csak pár alakalommal is, de beszélgethettem vele, meghallgathattam a véleményét. Remélem, lesz még lehetőség később is. Hogy hatással van-e rám? Nem igazán. Legfeljebb a slammertársaim, akik ha túl jók, akkor nagyon tudnak motiválni és le tudnak nyűgözni. Persze ha új, kreatív megoldást látok náluk a műfaj tekintetében, akkor eljátszom a gondolattal, vajon én be tudnám-e az egyéni stílusomba illeszteni azt vagy sem. István tehát erre nincs hatással. Arra pláne nincs, hogy nagyobb az érdeklődésem a költészet iránt: ahogy fentebb említettem, nem mozgat a dolog – önmagam és a szövegeim szintjén sem –, így a kérdés már egyből irrelevánssá válik.

KULTer.hu: Sokan próbálták már megfogalmazni előtted is, hogy mi a slam poetry. Kíváncsiak vagyunk a te definíciódra is!

Szabadság. Nincs senki és semmi, aki/ami beleszólhatna, mit írhatsz/csinálhatsz/mondhatsz. Ha mégis ilyen eset állna elő, akkor is megkapod azt a szabadságot, hogy nem lépsz fel. Nincs kötöttség, formai követelmény, cenzúra. Van 3 perc 15 másodperced, s ezen túl már csak rajtad múlik, hogy egy versenyre esélyes szöveget viszel-e, vagy „csak” egy olyat, amit el kell, hogy mondj. Szerintem az embernek mindig van mondanivalója, és a slamnél kevés szórakoztatóbb „révészt” ismerek, aki az emberek hallórendszerébe tud elhajózni az üzenettel egy jó hangulatú estén.

KULTer.hu: Nagyon hamar előtérbe került a slam poetry hazánkban. Hogyan látod a jövőjét?

A nagyon hamar erős túlzás: többünknek elég sok melónk volt abban, hogy ez a műfaj ott tartson Magyarországon, ahol most. De ettől függetlenül igen, eléggé pörög a dolog, s úgy vélem, legitimálva is van. A jövője/népszerűsége/sikere/elismert műfajjá válása – bár sokan még mindig azt hiszik, hogy le fog csengeni – töretlen, hiszen egyszerűen az ország és annak lakói (akik nem élnek könnyű helyzetben nap, mint nap) éhesek mások gondolataira, s természetesen a sajátjukra is. Amíg komoly témákról professzionális technikával nagyszerű előadók szólnak hozzájuk olyan dolgokról, élethelyzetekről, amelyeket ők is megéltek/megélnek, addig ez működni fog. Ehhez a töretlenséghez nagyon fontos a műfaj tisztelete mind nézői, mind előadói oldalon, és az értékközösség megtartása is releváns. Mindemellett nem valószínű, hogy a műfaj és az azt lélegeztető egyik legösszetartóbb közösség egyszer csak széthullana, összerogyna. Az sem elképzelhető, hogy a slam poetry szekerét húzó személyek közül mindenki egyszerre szögre akasztaná a bakancsot: szeretünk ezzel foglalkozni. Ugyan van, aki abbahagyja, de folyamatos az utánpótlás, cirkulálás a műfajon belül. Ennek tükrében úgy gondolom, ez a dolog már önjáróvá vált, illetve gyarapodnak a lehetőségei, a közönsége.

KULTer.hu: Többen úgy gondolják, a stand-up comedy hasonlóságot mutat a slam poetryvel, hiszen ez a műfaj is előszeretettel reflektál a közéleti történésekre. Te mit gondolsz erről? Kipróbálnád magad stand-uposként a közeljövőben?

Én kedvelem a stand-up comedyt, nem mellesleg jó viszonyt ápolok több neves magyar képviselőjével, sőt közösen is felléptünk már többször. Aki úgy gondolja, hogy a két műfaj között van hasonlóság, az csak azért gondolhatja így, mert az, amivel foglalkozom, egy gyűjtőhely, egy kohó, amiben minden megfér egymás mellett, ami színpadi, ezért mindenben, amiben teret nyer, azzal hasonlatossá válik. Ennyi erővel a slam annyira hasonlít a stand uphoz, mint a raphez vagy a színészethez, s nagyon túldimenzionálva a költészethez. A slam pont azért olyan, amilyen, mert egy közös origó az összes műfaj képviselői között. Az „előszeretettel reflektál” kifejezést a magyarországi stand-upra nem feltétlen használnám, mert sajnos ma nincs – vagy csak elvétve – kultúrája az ős stand-upnak, a George Carlin- és az Eddie Izzard-féle előadásoknak, témáknak, amelyek bár humorosak, mégis „máshogy” sokkolnak. Odamondanak, és végül azon nevetsz, milyen szörnyű, ahogy és amiben élsz, tehát az önmagad vagy akár a létezés abszurditásán.

Nálunk szerintem nagyon elment Maksa-híradós, celebes irányba a stand-upból eredő humor, ami nem gond, hiszen maga a társadalom generálja ezt. Szélesebb rétegeket csak bizonyos panelek kimondásával és ki nem mondásával lehet elérni, hosszabb időre a képernyő elé szegezni. Azonban ez egy idő után öncélúan hat – megjegyzem a slamben is igaz ez –, és számomra nem feltétlen szórakoztató. Szerintem ahhoz nagyon kiegyensúlyozottan kell élni – vagy kis elvárásokkal –, hogy a hírességeken viccelődés vagy disznóvicceken való röhögés hosszabb távon kielégítsen egy tanultabb embert. De tudom a stand-uppal foglalkozó barátaimtól, hogy ez egy nehéz műfaj, s nehéz megtalálni a megfelelő balanszot. Persze akadnak kivételek, akik a saját útjaikon járnak, vagy próbálnak egyénileg hozzáadni értéket. Ők kivételesen erősek is a műfajban, s nem mellesleg néhányan slammeléssel is megpróbálkoztak már. Kőhalmi Zoltán, Kiss Ádám, Bödőcs Tibor, Pataki Balázs és Bács Miklós mind ilyenek számomra. Örülök, hogy néhányukat személyesen is ismerhetem. S persze Tóth Edut kell még megemlítenem, aki mint karakter elképesztő: egy mikrofonnal bárhol szórakoztató, egyszerűen önmagában egy színpadi effekt. Szóval én nem gondolom, hogy a slamnek azon kívül, hogy nyitott a stand-up comedy irányába, lenne más kapcsolódási pontja a fentebb említett műfajjal. Talán a carlini hagyománnyal már több a közös pont a mai slam kapcsán. Úgy vélem, ma a slam poetry váltja ki az emberekből ugyanolyan hatásfokkal és gyorsasággal a zsigeri abszurditást, az önmagunk helyzetén való röhögést és elszörnyedést.

KULTer.hu: Jelenleg min dolgozol?

Az interjú válaszain. (nevet) Viccet félretéve, civilben grafikával és promóciók tervezésével foglalkozom, ami folyamatos elfoglaltsággal jár, emellett a Slam Poetry Budapest csapatának tagjaként az idei év legjobb forgatókönyvét rakjuk a napokban össze: milyen koncepció alapján legyenek a bajnokságok, melyek a lehetőségeink a jövőre nézve, hogyan tudunk fejlődni stb. Továbbá február 12-én újrajátsszák a Radnóti Színházban az első kőszínházas előadást Pacalos Pizza címen, amelyben slammerek is szerepelnek majd. Ebben a darabban én játszom Ludas Matyit, s lassan hangolódni kell, mert minimum elvárás tőlünk az őszi előadás sikerének megismétlése. Emellett tervben van egy zenei projekt is, amely a rap vonalán mozog majd, de ez még eléggé gyerekcipőben jár. Ha testet ölt, remélem, jó visszhangra talál a program. És persze már összedugtuk a fejünket Tolnai Esztivel is: ő a slammer párom a Dreamtime! nevű formációban. Már harmadik éve dolgozunk együtt, az eddigi két Országos Team Slam Bajnokságot mi nyertük meg, és a harmadikon is a bravúrral felérő első hely a cél. Meglátjuk, mire lesz elég a munka. Idén történelmet írhatnánk, hiszen ha jól tudom, még nem fordult elő soha olyan – külföldi és hazai viszonylatban sem – a slam poetry történetében, hogy egy egyén vagy egy csapat triplázzon. Tehát sok a terv az idei évre, már el kell kezdeni dolgozni, pedig még ki se pihentük a tavalyit.

KULTer.hu: Mik a terveid a 2015-ös évre vonatkozólag? Szoktál fogadalmakat tenni? Ha igen, mik voltak azok idén?

A terveim a fentiek véghezvitele, mellette talán egy kiadós nyaralás végre sok év után, lehetőleg tök egyedül, aztán ejtőernyős ugrás Saiid komámmal, és persze a Team Slam címvédése. A többi meg majd alakul magától. Fogadalmakat szoktam tenni, de nem hangzatosakat, és főleg nem hangosan: kizárólag magamnak, magamban fogadkozom. A tavalyi év vége elég nehezen alakult számomra, így egy fogadalmat tettem, amit remélhetőleg meg tudok tartani: soha többé ne add túl könnyen a bizalmadat! Ha ehhez tudom magam tartani, talán könnyebb lesz ez az év minden szempontból.

KULTer.hu: Végezetül, mit üzennél az olvasóknak?

Tegyék azt, amit a legjobban szeretnek, bármi is legyen az, csak őrüljenek meg érte, imádják feltétel nélkül, még ha nehéz is olykor! Legyen ez a dolog első és az utolsó gondolatuk is, mintha szerelmesek lennének belé, mert ennél a viszonynál nincs szebb, és sohasem viszonzatlan!