A SZÁJALÁS HAGYOMÁNYA
Rím, rap, színház meg kocsma: a slam poetry-ről Simon Mártonnal
(transindex.ro – http://multikult.transindex.ro/?cikk=18921)
“Aki ezt az egészet valami second hand vőfélykedésnek látja, az gyanús, hogy rossz helyen volt rosszkor” – állítja a költő, aki ezt a műfajt a tavaly kezdte, de márciustól már ötvenszer slammelt.
Slam poetry – akad, aki szerint Petőfi, Arany meg a többiek forognak a sírjukban a hallatára, mi viszont ajánljuk figyelmébe mindazoknak, akik azt gondolják, hogy a költészet halott. Egy amerikai kultúrában gyökerező műfaj, mozgalom, amit újabban fiatal magyar költők egyre bővülő csapata művel. Simon Mártonegyebek mellett költő és “slam poéta”. Háta mögött van már első kötete, a Dalok a magasföldszintről és az I. Országos Slam Poetry Bajnokság ezüstérme.
„Én költő vagyok. Hagyományos költő.” Így indítasz a bajnokságon második helyezést hozó szövegedben. Fiatal költőként valószínűleg nem tőlem hallod először ezt a kérdést: milyen költők hagyományát követed? – nyilán elvonatkoztatva az idézett vers kontextusától.
– A fenti kezdősorom valójában természetesen egy szemérmetlen Radnóti-nyúlás. Őt is nagyon szeretem tehát, de akiket leginkább hagyományként tisztelek és követek, mint költő, az Kemény István, Marno János, Oravecz Imre, Petri György vonal. Azt hiszem.
Mióta tartod/érzed magad költőnek? És mikor jött ehhez a slam poetry?
– Alapvetően ilyet először 16 éves koromban csináltam (ti. akkor akartam először verset írni), de ekkor még nyilván nem voltam költő. Aztán 20 éves koromban elkezdtem publikálni, és akkor szerintem még mindig nem voltam költő. Aztán 26 éves koromban megjelent a kötetem, és akkor már talán leginkább költő voltam, tehát valahol ott útközben az lettem.
Nem szoktam egyébként magam így definiálni, pedig valószínű ez lenne a legkézenfekvőbb. Az önképemnek is úgy része ez, mint valami alapvető tulajdonság, amit ezért sem mondok ki. A slam pedig tavaly áprilisban kezdődött (nekem), de valójában idén március környékén indult csak be igazán. Azelőtt talán négy alkalommal slammeltem, azóta kb. ötvenszer.
Egyáltalán mikor jelent meg Magyarországon a már slam poetry-nek nevezhető műfaj?
– A legelső Budapest Slam 2006-ban volt a Műcsarnokban. Itt még nagyjából az volt a koncepció, hogy költők kontra rapperek, mivel ez egy teljesen új és abszolút idegen dolog volt, amiről keveseknek volt egyáltalán elképzelése is. Ez volt az origó. Aztán valamivel később elkezdődtek a legendás „Kőleves Slam”-es esték, amiken már a mostani alapgárda egy része is feltűnt.
Ez pedig poetry slamnek joggal nevezhető eseményeket takart, nem (csak) rapperekkel és nem (csak) költőkkel, a műfaj tehát itt vert gyökeret valahol, ha jól látom. Bár ez hozzám csak sztoriként jutott el, sajnos sosem jártam ilyenen. De például a Slam Poetry Budapest egyesület elnök asszonya – Mavrák Kata Hugee – akkor már ott nyomult szervezőként. És, tudomásom szerint, gyakori vendégek voltak arrafelé Akkezdet Phiai szintén, akiknek a magyar slam véleményem szerint azóta is mindenkinél többet köszönhet.
Kicsit rap, de mégsem, kicsit színház, de mégsem és kicsit vers, de mégsem. Nagyjából így határozzák meg a legtöbb helyen a poetry slam jelenséget. Ha egészen tömören kéne meghatároznod a műfajt, mit emelnél ki?
– A kiállás gesztusát. Konkrét vagy átvitt értelemben egyaránt. Valószínűleg valami ilyesmi a lényege az egésznek, hiába a szövegközpontúság. Ki kell állni és mondani kell.
Elsőre sokan egyfajta stand-up-nak tekintik a jelenséget, vicces előadókat látnak, akik most jól megmondják a frankót nekik, ironizálnak, parodizálnak. A slam poetry lényege viszont nem ez. Mi az, amitől költészet lesz ebből az egészből?
– Aki azt hiszi, hogy ez rímes-szójátékos stand-up comedy, az valószínűleg nem sok ilyet látott. Két jó ellenpélda több szempontból is Csider István Zoltán és Pion István. Esetükben a legtöbbször maximum némi fanyar iróniáról beszélhetünk, és 90%-ban prózai, vagy utóbbinál kimondottan lazán rímelő, a szójátékokat teljesen nélkülöző szövegeket találunk. A mumusként emlegetett – nem egyszerű kivédeni – öncélú viccelődésnek náluk az árnyéka se. És persze, ha összességében van is a magyar slamen belül egy ilyen humoros vonal, nekem feltűnően erősebbnek látszik a másik (egy komolyabb, tartalmasabb, de persze több is van).
Aki tehát ezt az egészet valami second hand vőfélykedésnek látja, az gyanús, hogy rossz helyen volt rosszkor – mert egyébként nyilván nem minden alkalom sikerül egyformán jól.
Az USA-ban, ahol annak idején az itteninél jóval keményebb kritikákat is kapott ez a műfaj, ma már szinte klasszikus, bevett formának számít, saját intézményrendszere és jól fejlett szubkultúrája van, ráadásul az a térhódítás, ami most nálunk nagyon megy, ott már rég nem működik. Sőt, innen messziről úgy látszik: kicsit mindenki ugyanúgy legyint rá, mint a sima költészetre. Viszont ez ott lassan 30 éve megy, és az időbeli távlatok miatt – a népesség számának különbségéről nem is beszélve –, ami halvány tagolódás nálunk (viccesebb irány kontra komolyabb irány pl.), az náluk komoly, néha alműfajokat szülő differenciálódást jelent. Ilyenek pl. a performance poetry (lehet jelmezeket és egyéb kiegészítőket használni, ez a slamben alapvetően tiltott) vagy a dead poet slam (más, már elhunyt szerző szövegének előadása), vagy a storytelling estek – és valószínű ezt még sokáig sorolhatná valaki, aki velem ellentétben nagyon ért hozzá. A lehetőségek száma tehát szinte végtelen és komolyabb vagy könnyedebb irányzatból is akad bőven. Viszont, ha azt állítanám, hogy tudom, mitől lesz egy szövegből költészet, hazudnék.
Susan B.A. Somers-Willett egyik írásában hangzik el a műfaj kapcsán, hogy „A poetry slam egy bárban született. Most, 21 évvel később már elég idős ahhoz, hogy igyon is ott.” Ki fog, vagy egyáltalán ki kell szabadulnia a slam poetrynek a kocsmák homályából?
– Önmagában az, hogy ez kocsmákban történik, már egyfajta kiszabadulás eredménye. Az irodalomnak, mint olyannak, nincs köze a kocsmákhoz. Nyilván az íróknak van, mert ott isszák halálra magukat rendeltetésszerűen, meg kávéházi kultúra meg ilyesmik, persze, csak itt nem erről van szó.
A költészetnek ma sokkal inkább köze van a pinceklubokhoz, mivel sajnos gyakran belecsúszik valami olyasmibe, hogy egy ilyen félhomályos odúban tizenegyen unatkoznak felolvasás címén, pedig adott esetben sem a költő, sem a szövegei nem ennyire emészthetetlenek. Mindössze az van, hogy lett egy ilyen sztereotípia, hogy a költészet az ilyen és kész, és hogy ez így jó. A másik oldalról meg kitartóan működik mindeközben a kedvencem, a sznobfaktor is, vagyis hogy ha nem tizenegyen ülnek egy felolvasáson, hanem mondjuk százharmincan, akkor ott biztosan valami szörnyen rossz, ócska, megvetendő, bulvár akármi történik. Most erre mit lehet mondani?
Tehát ez sok szempontból már önmagában is kitörés. Marc Smith, aki ezt 1984-ben elkezdte, úgy érezte, hogy neki most ki kell állnia egy bárban és verset kell mondania az iszogató törzsvendégeknek. És ennek most novemberben 28 éve, de azóta is alapvetően klubok és szórakozóhelyek a poetry slam mozgalom Mekkái és kába-kövei. Ez pedig számomra azt jelenti, hogy ez a kocsma dolog korántsem csak helyszínválasztás és menedzsment kérdése, ahonnan aztán lazán tovább lehet lépni, ha úgy adódik. Ebből a kocsmából nem lesz Mozart café. Sem RTL Klub.
Van célközönsége a műfajnak?
– A célközönség mindig az, aki épp ott van. Ez elég nehéz kérdés, mert amikor ilyen szöveget írsz, valamelyest nyilván számolsz vele, hogy milyen közönségnek mondod majd. És mikor ott vagy és látod, hogy mire hogy reagálnak, akkor még az is befolyásol, akár ad hoc változtatsz itt-ott. Ez egy ilyen folyamatos interakció a legelejétől. Viszont nyilván van egy nyelvi kódrendszer, amiben mozgunk, ezt hiba lenne nem belátni, és emiatt tény, hogy leginkább a fiatal generációknak szól, akik ezeket az utalásokat egyből vágják, és a legfinomabb poént is azonnal megért(het)ik. Akik ugyanabban a nyelvben élnek, mint „mi”.
Szoktál a felolvasásokon improvizálni, helyben változtatni a szövegeken?
– A fent vázoltakon kívül soha, az viszont nem jelent lényegi különbségeket. Van a slammerek közt pár arc, akik a freestyle felől jöttek – Indiana, Ponza – és baromi jól is nyomják, csak éppen nem slamen. Mert az egy másik műfaj.
A slam poetry-vel lassan szinte lehetetlen nem találkozni. Mint a legtöbb új keletű jelenség, ez is megosztja az véleményeket. Hogyan reagálsz a negatív kritikára, ha van egyáltalán ilyen?
– Nemrég volt, hogy egy online irodalmi lapon valaki megjelentetett egy slam paródiát. A szöveg az énHagyományos költő szövegemre reflektált félig-meddig – bár én leginkább a félreértéseket vettem észre benne, de ettől függetlenül megtisztelő volt, hogy ezt valaki fontosnak tartotta így megírni. Azt viszont nem igazán tudom, hogy ez ténylegesen kritika volt-e. Biztos az volt. Csak az üzenetéről maradtam le akkor ezek szerint.
Elmélyült, komolyan vehető kritika nem nagyon jött még, ha kicsit igazságtalan akarnék lenni, azt mondhatnám, csak piszkálódás akad, az is csak elvétve. Az irodalmi közeg kicsi, de zsúfolt, ráadásul a fiatal irodalom ezen belül amúgy is frusztrációkkal ésigazhatnéksággal terhelt – mint minden országok mindenkori fiatal irodalmai, gondolom, nincs is ezzel baj -, emiatt viszont nem könnyen emészt meg még egy csendes újdonságot sem. A slam pedig ráadásul zajos is. Akárhogy is: egyelőre a pozitív visszajelzések elsöprő többségben vannak. Hálistennek.
Mennyire különül el benned a slam meg a hagyományosabb értelemben vett költészet? Van a kettő között átfedés, hat-e egymásra a két műfaj?
– Mivel itt műfaji különbségek vannak a kettő között, természetesen van határ. Az elmúlt időben háromfajta szöveget írtam: rövid, 1-2-3 soros verseket, sokat, ezek mellett viszonylag sok slam szöveget, meg talán három darab hosszabb verset, olyanokat, amikhez hasonlók a kötetemben is vannak. És volt olyan, hogy el kellett telnie egy-két hétnek, hogy átálljon az agyam arra, hogy nem, most nem slamet írunk, most mást kell csinálni. És persze amúgy is vannak mélypontok, amikor aznap egyszerűen nem megy, ha belehalsz se. Viszont ez műfajtól független.
Nemrég jártatok Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen. Milyennek találtad az erdélyi fogadtatást? Nem okozott nehézséget az, hogy ezek a szövegek azért viszonylag jól be vannak ágyazva a Magyarországi és főleg a Budapesti aktualitásba?
– Nagyon jó volt! Elképesztően kedves volt mindenki éshihetetlenül jó volt a hangulat. A szövegekkel kapcsolatban pedig pont az volt az érzésem, hogy ez a kilométerbeli távolság már akkora, hogy pont emiatt kap egy új, a szövegek középpontját jelentő pesti közeghez hasonlóan teljes értelmet az egész.
Ha egy olyan közönség előtt hangzanak el ezek a szövegek, ami az utalásoknak mondjuk a 30-60%-át érti – itt vidéki nagyvárosokra gondolok elsősorban, de igaz ez bárkire, akinek nem evidencia, hogy hol árulják a Király utcán a 200 forintos pizzákat –, az ha hallgat minket, azt hiszem elsősorban erre az érthető részre fog koncentrálni, sok más részletet meg sem hall. Aki viszont alig egyet-egyet ért meg az utalásokból, az szükségképpen egy másik, egészen új szöveget fog hallani emiatt, egy olyat, amilyet még mi sem hallhatunk soha, mivel mi értjük a referenciákat.
Komolyan gondolom, hogy egy ilyen esetben, kis szerencsével, sokkal nagyobb esély van egy teljes – bár másfajta – megértésre, mint egy sima slam poetry estén mondjuk Érden vagy Győrött. Szóval én úgy vettem észre, hogy működött a dolog. Hatalmas élmény volt az egész. Alig várjuk, hogy visszamehessünk.