Partyponty.hu

Slam poetry, Simon Marci, Polaroidok

(eredeti cikk: http://www.partyponty.hu/posts/4012-slam-poetry-simon-marci-polaroidok)

Október 29-én, kedden a Cooltour Caféban került megrendezésre Simon Márton slammer és költő zenés felolvasóestje a Gourmand formációval kiegészülve. A közönség a legújabb kötetből, a Polaroidokból kapott ízelítőt, melyet Gyarmati Gábor basszusgitáros és Táborszky Bence trombitás kísért.

Az est hangulatát a metaforák, a nagy tapsviharok és a mély gondolatok jellemezték. Az előadás befejeztével interjút készítettünk Simon Marcival…

Mióta lépsz fel zenei aláfestéssel felolvasó esteken, mióta dolgozol a Gourmand duóval?

Simon Márton: Zenei aláfestéssel rendszeresen úgy két éve dolgozunk. Konkrétan a Gourmand formációból a basszusgitáros, Gyarmati Gábor keresett meg, hogy ők szívesen csinálnának ilyen jellegű fellépéseket vagy akár külön „számokat”, és van-e kedvem együtt dolgozni velük. Ez idén tavasszal volt, azóta túl vagyunk nem egy közös fellépésen.

Ez úgy tűnik, hogy sikeres.

Igen, hál’ istennek. Van az ilyen típusú, „polaroidos” estünk, mint a mai, és van, amikor csakis slam szövegeket mondok velük. Ők olyankor is sztenderdeket játszanak, vagy inkább a jazztől a funky-ig mindent, de már vannak „saját zenéink” is. Nyilván ez alakul még, hiszen fél éve sincs, hogy csináljuk, szóval van még hová kifutnia, de eddig működik.

Sokszor elhangzottak japán kifejezések az est folyamán a verseidben. Ha jól tudjuk, japán szakos vagy. Ez milyen indíttatásból jött?

A japán nyelv nagyon szép, meg persze rendkívül nehéz is. A vicces válasz egyébként az, hogy összetalálkoztam egyszer valakivel, aki nem volt japán, mégis nagyon jól beszélt japánul. Én meg mérges lettem, hogy ha ő ilyen jól tud, akkor én miért nem. A komoly válasz pedig az, hogy amikor ennek kapcsán utána néztem, rájöttem, hogy ez egy elég jó dolog. Szerencsére a nyelvérzékem viszonylag jól működik, és abban bíztam, hogy ez a japánnal kapcsolatban is bejön majd. De voltam korábban esztétika szakos is, amit azért hagytam ott, mert nem tudtam, azzal mit lehetne kezdeni, nem éreztem benne perspektívát, ellentétben a japánnal. Szóval ahhoz képest, hogy mennyire irracionálisnak tűnik az egész, mögötte azért egy meglehetősen racionális döntés van.

És a haikuk, amiket írsz, ehhez kapcsolódnak?

Igen, már amennyire ezek haikuk, de az egy más dolog, és egy kicsit szerencse is, hogy én nagyon szeretem a japán művészetet. Az irodalmuk, a fotóművészetük szerintem zseniális, a filmeseik között is vannak elképesztő alakok. Tehát ez egy olyan világ, ami nekem nagyon bejön és talán amúgy is eléggé szerethető.

Ha már külföld, akkor ismersz-e külföldi slammereket, illetve van-e egyáltalán nemzetközi kapcsolat slammerek között?

Én a Slam Poetry Budapest egyesületben vagyok benne, ami alapvetően leginkább egy baráti társaság. Amennyire látom, nekik főként kelet-európai országokban élő slammerekkel vannak kapcsolataik, például lengyelekkel, csehekkel, vagy szlovákokkal. Ami a személyes ismeretségeimet illeti, most voltam Brüsszelben, ahol felléptem egy osztrák lánnyal, az idei országos bajnokukkal, aki mondta, hogy dolgozzunk össze, csináljunk közös programokat. Egyelőre ez most még lóg a levegőben, de előbb-utóbb biztosan lesz belőle valami. Ehhez a nemzetközi kapcsolatkiépítéshez szerintem először is az kellett, hogy a magyar slam eljusson egy olyan szintre, ahol már érdemes vele külföldre menni – és talán most már ott vagyunk. Például meg kellett tanulnunk ténylegesen előadni. Tavaly a (talán a Pilvaker miatt) egy kicsit mindenki azt hitte rólunk, hogy mennyire profik vagyunk, de – utólag talán bevallható – a legtöbben nyomokban sem voltunk azok, tisztelet a pár nyilvánvaló kivételnek. Mostanra viszont azt hiszem, már mind átlátjuk, mi hogy működik egy színpadon, hogyan kell kiállni, megszólalni és így tovább. Tehát most már van értelme nemzetközi kapcsolatokra apellálni is.

Visszatérve a magyarokhoz, figyelemmel kíséred-e a fiatal slammereket, illetve mennyire ismered a szegedieket?

Igen, mivel természetesen folyamatosan részt veszek a havi slam poetry esteken, igaz, újabban többnyire nézőként. A szegedi előadók közül Mészáros Petit említeném meg, őt régebb óta ismerem is – és bár korábban voltak kétségeim vele kapcsolatban, idővel teljesen meggyőzött. Ha jól tudom, az Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság döntőjében is szerepelni fog. Szóval persze, a szegedi slamről lehet jókat hallani.

Arra lennénk még kíváncsiak, hogy a kortársak közül kiket olvasol…

Alapvetően sok mindenkit. A saját generációmból Bajtai Andrást, Krusovszky Dénest, Nemes Z. Máriót – illetve a közvetlen baráti körömből Závada Pétert és Csider István Zoltánt olvasom a legtöbbet. De zseniálisnak tartom többek között Kemény Istvánt, Szijj Ferencet, Marno Jánost, és Parti Nagy Lajost is.

Mi volt a legelső meghatározó olvasásélményed?

A legelső ilyen élményem határozottan negatív volt. 12-13 évesen levettem egy József Attila kötetet a polcról, mert róla már valahogy akkor tudtam, hogy milyen kultusza van, és kíváncsi voltam. És valahogy pont A hetedik című versét sikerült elolvasnom, ami akkor a legkevésbé sem tetszett. Ez az elvárásaim miatt komoly csalódás volt, később viszont nyilván újra előkerült és nagyon megszerettem.

Habár most még a Polaroidok bemutatóján vagyunk, a közönségedet egyértelműen érdekli, hogy készül-e új kötet.

Mindenképpen lesz, de ez még a jövő zenéje. Nagyon sok felé kell figyelnem most, zajlanak még az estek a Polaroidokkal, a Miskolci Színházban is elindult egy állandó, havi slames műsor, Budapesten a Food Film Fighters szintén rendszeresen zajlik (és egyre népszerűbb), és a József Attila körrel is folyamatosan vannak programjaink. És eközben egyetemista is vagyok és szeretném befejezni lassan.

Mit tudnál elmondani a Food Film Fighters programról?

Ez egy baráti kezdeményezés, amely már több mint egy éve zajlik a Grundszínház és Andy Hefler jóvoltából. A Play Grund, egy improvizatív színházi társulat közreműködésével zajlik az egész: előzetes megbeszélés alapján slameket írunk különböző filmekről, de csak mi tudjuk, melyikekről. Ezekből aztán a színészek improvizációs jeleneteket építenek föl, kiegészítésként pedig a nézők az adott témához illő ételt fogyaszthatnak, végül kitalálhatják, melyik filmről is van szó. Nagyon változatos és szórakoztató az egész még nekünk is, nincs két egyforma este, csak abban hasonlítanak, hogy együtt jól érezzük magunk.

Melis Bettina, Kovács Gergő

Fotók: Bencsik Krisztina