Saïd, vagy nem Saïd? Saïd.
Eredetileg úgy gondoltam, hogy ennyi lesz majd a beszámolóm a Slam Poetry OB ma esti döntőjéről, de mivel szeretnék még a Bly-tól ingyen jegyet kapni ehhez hasonló eseményekre, ezért megpróbálok kiizzadni pár lényegtelen mondatot. „Most mi a francot mondjak?” – jut eszembe André Ferenc kérdése, amit ennél jobban nem is érezhetnék át. Egy biztos: a Movember 15-én tartott Slam Poetry OB döntőjének végigámulása után bennem nem teng túl az undorfin. Épp ellenkezőleg. Megint valami olyat láttam Magyarország legjobb slammereitől, ami után szégyenkezve ülök a gép mögé, mert tudom, hogy nem leszek képes szavakkal visszaadni azt, amit tőlük kaptam. Mintha egy óvodásnak kellene értékelnie egy doktori disszertációt. Még jó, hogy eszembe ötlött Csinta Áron figyelmeztetése, miszerint araszol az életem el! Máskülönben még órákig meredtem volna a fenti pár szótól eltekintve teljesen üres lapra. Mindenesetre szeretném megköszönni Terján Nórinak, hogy ötletet adott ahhoz, hogy hogyan is írjam meg ezt a beszámolót, amely ötletet aztán Saïd döntős slam-je betonozott be.
Köszönöm tehát TG-nek, a kifordított fiúnak, hogy a mi bolygónkon kötött ki, bár gőzöm sincs, milyen messze van az a galaxis, ahonnan származik. Hosszú út lehetett. Vannak azok az emberek, akik úgy képesek lekötni a figyelmemet teljes mértékben, hogy akár egy szavukat sem értem. Ő ilyen. Köszönöm Kemény Zsófinak, hogy megmutatta, lehet úgy betekintést engedni egy pár – a kortárs magyar költők hányásával teli – gyerekcipőbe, hogy az ne legyen kellemetlen. „Kettő lett. Maradhat?” Mindannyiunk nevében köszönöm Zsófi szüleinek, hogy igenlő választ adtak erre a kérdésre. Köszönöm Horváth Gegének, hogy ismét fellobbantotta bennem a Pest iránt érzett szerelmemet és Győrfi Katának, hogy akkor hallhattam a zsűri díját elnyerő slamjét, amikor nem volt semmilyen éles tárgy a kezem ügyében, mert lehet, hogy azon nyomban kasztráltam volna magam. Akkor bizony hiába lettem volna itt, nem kellettem volna senkinek, ahogy saját bevallása szerint Bock Balázs sem kell, pedig ő csak romantikus, de legalább itt van és itt is lesz, ami nekünk jó hír. Köszönöm Basch Péternek, hogy a Trafóból hazaérve nyugodt szívvel nyomhattam shift+del-t arra a dokumentumra kattintva, ami egy – a hasamon felgyülemlett zsírréteget célzó – edzésprogramot tartalmazott. Ezzel egy időben köszönöm Színész Bobnak is, hogy új értelmet adott a gyümölcsnap kifejezésnek: szeretem a málnát és az általa felvázolt diétát szívesen tartanám. Zseniális előadó. Remélem, egyszer még őt is látjuk majd győztesként. Köszönöm Müller Péter Sziáminak, hogy mert szólni, ezáltal is bizonyítva, hogy nem egy sehonnai bitang slammer.
Köszönöm Tolnai Esztinek, hogy… hogy ő Tolnai Eszti. Ismét elbűvölt azzal, milyen tündérien tudja bemutatni az elbaszott emberi elmét. Köszönöm Kövér András Kövinek, hogy ráébresztett: igen, szerintem is hülyeség volt, amikor az ex-csajom arról próbált meggyőzni, hogy harmincezer alatt nincs normális női csizma és abból is több pár kell a különböző ruhákhoz! De úgy tettem, mint aki elhiszi. Nagyon szépen köszönöm Kajati Bálint Hykának, hogy elfogadta a bocsánatkérésemet és köszönöm Bájer Máténak, a Magyar Időnek, hogy fantáziadúsan dörgölte az orrunk alá a nagy magyar igazságot, ahogy azt tette Kupa Julcsi is. De nem csak ők tártak mély gondolatokat elénk: így tett Bárány Bence, és Müller Heni is egy méretes fikát pöckölt az emberiségre úgy általában, bár a nép nem beteg… Hogy akkor mégis milyen, azt a közönségdíjas Simon Márton mondta el, a slam-béli Nick Cave, akit Kemény Zsófi nyolcévesen ismert meg, mint hagyományos költőt, hogy mást ne mondjak. Én pislogtam sokszor, amíg őt hallgattam, bár az olvasójegyemet nem csíkok, csak határidők kései kihúzására használom, de sajnos én is Hátország állampolgára vagyok.
Szóval köszönöm nekik, ahogy köszönöm Cs.P.-nek is, hogy bár a neve nem jelent semmit, de azt tudja, ki írta az ő alkotmányát, hogy miért fontos jól megválasztanunk a kollégiumunkat és hogy ő a legszebben beszélő strandpapucs, akit valaha színpadon láttam. De a strandpapucson kívül állt egy férfi is a színpadon. Egy férfi, akinek a slam-je beleépített a székbe, ez pedig Bartha Lóránd Róka volt. Hozzám dumált, és nem tré pofával, ahogy tette ezt Gábor Tamás Indiana is. Hozzám, hozzád, mindenkihez és a tömegmédiától kezdve a dekadens fehérnépekig mindenkit rendesen a helyére rakott. És köszönöm Szabó Márton Istvánnak is, hogy elmondta, milyennek látta a világot, nemzedékének legjobb bomló elméit és mégis bízik abban, hogy ez a világ… milyen is? Fene tudja. Köszönöm a zsűrinek, hogy öt zseniális slammert juttatott a fináléba és köszönöm Hugeenak és Zeeknek, hogy faszán végigvezettek bennünket az estén, ahogy a selejtezőkön is. Köszönöm a szervezőknek, hogy szerveznek, a vendégelőadóknak – itt most csak Szkárosi Endrének és Molnár Péternek – hogy vendégelőadnak, a Trafónak, hogy trafik. Ja nem, mégsem. Köszönöm az Amoebának, hogy gyógyítgatták egy kicsit zenei ízlésünket azután a sok szemét műanyag szar után, ami nap mint nap végigkarcolja a hallójáratainkat, ha nem dugóval a fülünkben éljük városi életünket. Végül köszönöm a Kiégő izzóknak is, hogy velünk voltak és ügyeltek a szemünk világára. És ha már megemlítettem a vendégelőadókat, akkor nem lehet vége ennek az írásnak anélkül, hogy leírnám Szlávy Eszter és Pion István nevét. Háhááá, azt hittétek pár sorral feljebb, hogy kihagyom őket, mi? Hát nem. Ámulat, bámulat. A döntősök baromi hálásak lehetnek, hogy Pion „csak” vendég volt a mai estén, de Saïd ezt meg is köszönte neki.
Nincs más hátra, mint a döntőben résztvevők végső sorrendje, szárazon: az ötödik helyen TG végzett, negyedik lett Csider István Zoltán, a harmadik helyet Horváth Kristóf Színész Bob foglalhatta el, míg az ezüst érmet a vele azonos pontszámot elérő Basch Péter vehette volna át, ha lett volna ilyen. És ahogy arra már a beszámolóm egy korábbi szakaszában utaltam: a második magyar Slam Poetry OB győztese a tavalyi győztes, Süveg Márk Saïd lett. Hallgatom, nézem és közben azon gondolkodom, hogy vajon tényleg vannak emberek, akik színpadra születtek, vagy a rengeteg ott töltött idő és a kemény munka az, ami azonnal elcsendesíti a nézőteret, amikor ők megszólalnak.
Na mindegy, nem is gondolkodom ezen, én megtettem, ami tőlem telt, rárajzoltam az ovis napocskámat a doktori disszertációra és most megyek szörpizni. Köszönöm!
-G. Rough
fotók: Pereszlényi Erika